..

Néha elgondolkozom azon, hogy mért nem tudjuk értékelni és megbecsülni az életet. Miért hagyjuk, hogy minden hétköznapunk ugyanolyan átlagos, céltalan kavargás legyen. Mert az! Ha szétnézek a világban mindenki csak rohan, mindenki törtet előre, de közben már nem is tudja mi a cél. Ha megtudnád, hogy 30 napod maradt az életből ugyanígy viselkednél? Ugyanúgy elvesztegetnéd a perceket és nem tennél semmit? Nem hiszem. Akkor értékes lenne minden pillanat. De miért kell ahhoz katasztrófa, hogy megtanuljunk ÉLNI? Miért nem megy ez gondok nélkül? És vajon miért akkor tudnánk a legjobban szeretni mikor már nem lehet? Miért akkor hiányzik valaki a legjobban mikor már elérhetetlen? Nagy kérdések ezek, a válasz pedig talán nem is olyan nehéz. Önzőek vagyunk és ettől az önzéstől képtelenek vagyunk a lelkünkkel látni, csak akkor vagyunk képesek levetni az önzés álarcát mikor a fájdalom vagy a hiány elsöpör minden más érzést. Pedi...g nem lenne nehéz. Ha megpróbálnánk, néha magunkba látni rájöhetnénk, mennyire elsiklunk a valódi élet felett. Ha tudnád, hogy mikor ér véget az életed minden perc egy kincs volna. Minden boldog óra egy örökkévalóság. Akkor nem félnél többet ÉLNI. Nem félnél megtenni azt, amit régóta szeretnél. Észrevennél olyan dolgokat, amik már annyira beleivódtak a mindennapjaid körforgásába, hogy fel sem tűnnek. Mikor érezted utoljára a szél simogatását az arcodon? Mikor álltál meg gyönyörködni az út szélén egy virágban? Mikor szaladtál önfeledten a kék ég alatt? Mikor? Talán míg kicsi voltál. És milyen szép dolgok is ezek, nem? Kár, hogy manapság már szinte kinevetik azt, aki ezek közül bármelyiket is megteszi. Nem illik be ebbe a hibátlan társadalomképbe. A mai világnak már nem ez a szép. Lassacskán kezdünk érzéketlenné válni a valódi szépség felett. Többet ér a mű, a mesterkélt. Nem tudjuk megbecsülni azt amink van, mert mindig több kellene. Ha megszerzel valamit már nem vagy boldog mert megszokottá válik. Megunod. Nem így van? Eldobod és megszerzel valami újat, de hamarosan az sem kell. Ez az EGO hatalma a lélek és az ''én'' felett. Álarcokba bújt önző emberek róják cél nélküli köreiket nap mint nap, újra és újra, amíg meg nem történik valami, ami kiszakítja őket ebből. A fájdalomban még képesek vagyunk meglátni a szépet. A hétköznapokban már ritkán. Persze ki vagyok én, hogy megmondom mi a helyes és megítélek másokat? Én is csak egy vagyok a sok közül, de én szeretnék változtatni. Nem a világot megváltani, csak magamat. Szeretném, ha minden napom úgy tudnám élni, mintha az utolsó lenne. Meglátni a szépet és ledobni az álarcot. Mástól várni a boldogságot butaság. Mert aki boldoggá tehet az csakis önmagad! ...

Vége....

Vége.. Ő elment, én itt maradtam. sose fogom elfeleddni hatalmas gomb szemeit!*-* édes pofiját:) de átölelni, játszani vele, minden gondot elmondani neki, már SOHA többé nem tudom.. rengeteg titkot vitt magával.. mindent tudott az életemről, lehet, sőt biztos, hogy ő nem értette, de mindig elmondhattam neki mindent! rossz érzés volt látni, ahogy feküdt, hatalmas szemeivel, tátott szájjal... nem látni lélegezni, nem érezni szívdobogsát.....csak feküdt és nem ugatott, nem mozdult...csak feküdt...tudom, hogy oda fenn vigyáznak rád kutyus!!♥

Eszméletlen nap!

Senkinek nem kívánom.. Egy kis apróságnak tűnhet, de én nagyon szeretem és nekem nagyon sokat jelent.. Molli a kutyám.. elég hiperaktív, pörgő ugrálógép, de azon a napon nem.. feküdt, nem mozdult, ha hívtuk, nem jött, nem hallgatott semmire, csak feküdt üveges tekintettel. NEM BÍRT LÁBRA ÁLLNI!!
2 órát töltöttünk orvosnál, az unokatesómmal, Szandival, neki nagyon sokat köszönhetek, végig mellettem volt. Megvizsgálták, megröntgenezték Molli kutyát.. vártunk.. vártunk.. Molli még mindig nem tudott lábra állni, a fejét sem igazán mozgatta... megpillantottuk az orvost, aki azt mondta, hogy idegbecsípődése van.. a két hátsó lábára átmenetileg lebénult, ha lehet, akkor legyen bennt a házban, a jó melegben.
Haza felé tartottunk, amikor Mollinak ROHAMA LETT.. a kezemben tartottam, egyszer csak remegést éreztem, Molli volt az... a szája és a végtagjai feszítve voltak, azt hittem ITT A VÉG!! Visszamentünk az orvoshoz, adtak neki infúziót, azt mondták jobban lesz! Rengeteget bőgtem a kis Molli miatt.
Itthon beleraktuk egy kis kosárkába, kibéleltük, hogy extra meleg legyen. Alszik, fekszik, pihenget.. reméljük jobban lesz! Szeretünk Molli!♥